Folyamatosan változó táj, egy állandóan mozgásban lévő közegben. Ugyanazt a mozdulatsort ismétled századszor, ezredszer, mégis minden húzás más. A monotonitás és a pillanatról pillanatra átváltozó, ezért sosem rajtacsíphető jelen, ami éppen ezért a jelenlét teljes bizonyosságával ajándékoz meg – ez az élmény a futásnál is nagyon megnyugtat, mert összebékül benne az ellentmondásosság az igazsággal. Az, hogy élek, és hogy ez jó, éppen ezekben a helyzetekben bontakozik ki leginkább. Éppen ezt az ajándékot kaptam meg a Tisza-tavi vízitúrán, ahol a soroksári cserkészekkel együtt vettünk részt a nyáron néhányan a közösségünkből.
Amúgy nem biztos, hogy támogatnám két majdnem ismeretlen társaság összekeverését, még ilyen rövid időre se, mert minden közösségnek megvannak a szabályai, és a cserkészekről lehet is tudni, hogy nem azok a „laza fickók”, de ebben az esetben nagyon szerencsésen bele tudtunk simulni a legtöbb programjukba. Imádkozni mi is szoktunk, és az is jó volt, hogy nagyon komolyan vették a vízi viselkedést. Rövid időt, két éjszakát töltöttünk el velük, de mivel nekünk semmi sem volt kötelező, ezért szivesen csináltam mindent úgy, ahogy ők. Esténként például ültünk a tábortűznél, és énekeltünk, de főleg népdalokat, amik nem idegesítenek úgy, mint az unalomig ismételt, sokszor - valljuk be - elég bárgyú műdalok. És mindkét este előbukkant egy-egy ősz hajú, „inaktív” cserkész hölgy vagy úr, és annyira örültek, hogy cserkészeket látnak, hogy ott ültek, és énekeltek velünk a tűznél. A tekintélyelvűséget csípőből elutasító énemet éppen ez győzte meg arról, hogy annyira nem lehet rossz cserkésznek lenni…
Sejtettem, hogy evezni is szeretni fogok, és így is lett. Nagyszerű vezetőnk volt Gyöngy Ferkó személyében, aki Bernát erdésztársa, és bennszülött, vagyis mindent tud a tóról, és ismeri, mint a tenyerét. Olyan vadregényes helyekre kalauzolt el bennünket, amiket szerintem sosem találtunk volna meg magunktól – vagy az én esetemben: ahonnan sosem találtam volna ki magamtól. Nem csoda, hogy filozófikus eszmefuttatásokba kezdtem, miközben a tájban gyönyörködtünk, és az volt az érzésem, mintha ott, a szemem láttára bontakozna ki egy allegória az evezés és az élet kapcsolatáról. Egy hajóban ülhettem Danival, a férjemmel, és Szász Csaba volt a kormányosunk. Csaba nem sokat mondott az evezésről, csak akkor szólt, ha fordítva fogtam a lapátot, de azt azért elmondta, hogy csak akkor tudunk jól haladni, ha egyszerre merítjük vízbe az evezőt, és egyszerre húzunk. Az első fél órában még próbáltam Danit irányítani, hogy hogy-is-mint-is-húzza úgy és akkor, hogy nekem kényelmes legyen, de aztán már csak arra figyeltem inkább, hogy a ritmusunk összhangban legyen. És nagyon jól ment: szépen siklottunk, és még a karom, vállam, lábam fáradtsága is jólesett. Néha gyanakodva tekintgettünk hátra: nem Csaba húzza-e iszonyú erővel a hajót, és azért suhanunk, de mindig biztosított bennünket róla, hogy jól csináljuk, és így tovább. Úgyhogy csak mentünk, és a csönd is olyan jó volt, csak a víz halk csobbanásait, meg a levegővételeinket lehetett néha hallani, és a napsütés is pont olyan folyékony lett, mint a víz, és sárga mint a méz. És akkor jutott eszembe, hogy ezt csináljuk minden nap, evezünk - vagyis élünk, de egyáltalán nem mindegy kivel, mert minden azon múlik, hogy akarsz-e, tudsz-e vele egy ritmusban húzni. És az is nagyon fontos, hogy ki kormányozza a hajót: valaki, akit nem látsz, de azért van beleszólásod, hogy ki legyen ő. Van, akinek a pénz a kormányosa, másoknak a többiek véleménye, egyeseket az irigység vezet, és így tovább, végigmehetnénk az összes főbűnökön. De azért vannak olyanok, akik belátták, hogy ha már nem lehetnek ők a kormányosok, akkor legalább olyat válasszanak, aki biztosan jobban tudja, hogy hogyan juthatunk ki a susnyásból, és nem borítja be a hajót az első hullámnál.
Aznap nagyon könnyű volt dicsérni a kormányosunkat – a hajóbelit, és a mindenütt jelenlevőt is. Fürödtünk, nevettünk, eveztünk, hallgattunk, beszélgettünk. Éltünk. Bárcsak minden nap ilyen jól menne az evezés…!
Sz. H. E.
Köszönjük szépen, Edina!
